Templomtörténet
Gyulafehérvától alig 8-km-re fekvő település. Marosszentimrét a románok Sîntimbru, a szászok Emrichsdorf néven említik, de a régi oklevelekben Sankt Emrich-ként is elofordul. A Torockói-havasok délkeleti dombvonulatának csücskében, a Maros jobb partján helyezkedik el, a Tövist Gyulafehérvárral összekötő főút mentén. Az 1241-es tatárjárás előtt –feltételezhetően – már létezett itt település, ezt 1262-ben egy oklevél Gyvmurd (Gyomord) néven királyi birtokként említi, melyet a magyarigeni és boroskrakkói szászoknak adományoztak.
Lakatlanságának említésében az 1241-ben történt tatárjárás gyászos következményeit ismerhetjük fel. 1238-ban és 1314-ben az oklevelekben villa Sancti Emerici néven jelentkezik. Ez az első utalás a templom védőszentjére, vagy patrócíniumára. 1314-től a XIV. század folyamán az erdélyi vajda és az alvajda bíráskodásának színhelye volt, ami kapcsolatot feltételez a Magyarigen, Boroskrakkó felett helyezkedő Kecskés várával is, amely a vajdai honorhoz tartozott. 1407-ig Luxemburgi Zsigmond, 1407–1425-ben Garázda Miklós és Szilágyi László, 1425–39-ben a somkereki Erdélyi család, 1439–1448-ban Bánffy György birtokolta. Ő és fia Miklós, 1448-ban adományozta a gyulafehérvári Káptalannak.
1326-ban is Sancto Emerico, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zenth Imreh, 1648-ban Szent Imre formában fordul elő. 1332-ben Tamás a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint abban az évben 40 dénárt fizet. XV. századi plébánosát is ismerjük, Ágoston Istvánt, aki 1488-ban Ince pápától pappá szentelésének engedélyezését kérte. Ma is álló templomának románkori részei a XII. századra utalnak. Ezek: a hajó alapfalai (8×6,7 méteres hajó) állt, a sík mennyezet, a déli kapu félköríves kőkerete. 1442 után Hunyadi János a régi templomot a kor szellemében gótikus stílusban alakította át. 1442. március 15-én Murad szultán vezére, Mezid bég ellen Hunyadi Marosszentimrén csatát veszített. Ekkor esett el Lépes György erdélyi püspök is, nem messze a szentimrei ütközettől (Borbánd közelében). Hunyadi a zsákmánnyal távozó törököket Nagyszebennél – vagy valamivel Gyulafehérvár után – utólérte és legyőzte. A zsákmányból újíttatta fel a szentimrei templomot és építteti a tövisit, orbóit és vingárdit is. A Hunyadi János csatájához köthető hagyomány először Bethlen Lajos 1853-ban írt Önéletírásában bukkant fel, akinek nagyszülei a kriptában vannak eltemetve. A felújításkor készült a sokszögzáródású szentély, a hajó csúcsíves ablakainak záródása, a külső támpillérek sora, a sekrestye ajtókerete az elpusztult helyett. Ekkor építették újjá a 4-5 méter magas védőfalat, amely ma már csak romtöredékekben áll fenn. A feltevések szerint szász és magyar lakói a törökkel viselt hadjárat során pusztultak el, mert a későbbiekben magyar és román, de a XVIII. századtól inkább román lakosságú a település.
A XX. század elején a magyar családok többsége a település peremén fekvő téglagyárban dolgozott. Ez magyarázza azt, hogy 1900-ban csak négy református, de 1927-ben már 167 református lakta a települést. 1927-ben kapta vissza kisajátítástól megmenekült földjeit. Úrasztalát a borbereki festőművész-földbirtokos Dékáni Árpád adományozta. 1928-ban a gáldtői dr. Szász Pál volt az egyházközség gondnoka. A két világháború között még volt lelkésze a megfogyatkozott lélekszámú gyülekezetnek, de a második világháború derékbetöri életét. A két világháború között lelkésze Sikó Gergely, akit 1925-ben neveztek ki lévita lelkésznek, de kinevezése a második világháborút követő agrárreform kisajátításai miatt nehézségekbe ütközött. Megfogyatkozott lélekszámmal a második világháború után a csak lévita lelkésszel és kevés téglagyári hívővel maradt Marosszentimre küzdelmeit Sikó Gergely élte végig. A lelkész nehezen, de harcolt az államosítási kísérletek ellen, amelyeknek célja a marosszentimrei Egyház gazdasági ellehetetlenítése volt, ahogy ez a Polgármesteri Hivatal leiratából kitűnt: „Mivel a Marosszentimrei templom a Fehér megyei járásban hívek nélkül maradt és belsősége van a település központjában, és elhagyták, a dolgozó emberek kéréseinek szeretnénk eleget tenni, akik házhelyeket kérnek. Engedélyezzék kérem, hogy ezeket a területeket a munkásosztálynak osszuk ki.” Erre Sikó Gergely marosszentimrei lelkipásztor 33/1954 szept. 4-én Emlékirattal válaszol, amelyben leírta a parókia háború alatti lelakását, tönkretételét, elfoglalását, majd a templom szisztematikus rongálását- végül is azt a folyamatot amelyben Marosszentimre vagyontalan lett.
Lakatlanságának említésében az 1241-ben történt tatárjárás gyászos következményeit ismerhetjük fel. 1238-ban és 1314-ben az oklevelekben villa Sancti Emerici néven jelentkezik. Ez az első utalás a templom védőszentjére, vagy patrócíniumára. 1314-től a XIV. század folyamán az erdélyi vajda és az alvajda bíráskodásának színhelye volt, ami kapcsolatot feltételez a Magyarigen, Boroskrakkó felett helyezkedő Kecskés várával is, amely a vajdai honorhoz tartozott. 1407-ig Luxemburgi Zsigmond, 1407–1425-ben Garázda Miklós és Szilágyi László, 1425–39-ben a somkereki Erdélyi család, 1439–1448-ban Bánffy György birtokolta. Ő és fia Miklós, 1448-ban adományozta a gyulafehérvári Káptalannak.
1326-ban is Sancto Emerico, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zenth Imreh, 1648-ban Szent Imre formában fordul elő. 1332-ben Tamás a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint abban az évben 40 dénárt fizet. XV. századi plébánosát is ismerjük, Ágoston Istvánt, aki 1488-ban Ince pápától pappá szentelésének engedélyezését kérte. Ma is álló templomának románkori részei a XII. századra utalnak. Ezek: a hajó alapfalai (8×6,7 méteres hajó) állt, a sík mennyezet, a déli kapu félköríves kőkerete. 1442 után Hunyadi János a régi templomot a kor szellemében gótikus stílusban alakította át. 1442. március 15-én Murad szultán vezére, Mezid bég ellen Hunyadi Marosszentimrén csatát veszített. Ekkor esett el Lépes György erdélyi püspök is, nem messze a szentimrei ütközettől (Borbánd közelében). Hunyadi a zsákmánnyal távozó törököket Nagyszebennél – vagy valamivel Gyulafehérvár után – utólérte és legyőzte. A zsákmányból újíttatta fel a szentimrei templomot és építteti a tövisit, orbóit és vingárdit is. A Hunyadi János csatájához köthető hagyomány először Bethlen Lajos 1853-ban írt Önéletírásában bukkant fel, akinek nagyszülei a kriptában vannak eltemetve. A felújításkor készült a sokszögzáródású szentély, a hajó csúcsíves ablakainak záródása, a külső támpillérek sora, a sekrestye ajtókerete az elpusztult helyett. Ekkor építették újjá a 4-5 méter magas védőfalat, amely ma már csak romtöredékekben áll fenn. A feltevések szerint szász és magyar lakói a törökkel viselt hadjárat során pusztultak el, mert a későbbiekben magyar és román, de a XVIII. századtól inkább román lakosságú a település.
A XX. század elején a magyar családok többsége a település peremén fekvő téglagyárban dolgozott. Ez magyarázza azt, hogy 1900-ban csak négy református, de 1927-ben már 167 református lakta a települést. 1927-ben kapta vissza kisajátítástól megmenekült földjeit. Úrasztalát a borbereki festőművész-földbirtokos Dékáni Árpád adományozta. 1928-ban a gáldtői dr. Szász Pál volt az egyházközség gondnoka. A két világháború között még volt lelkésze a megfogyatkozott lélekszámú gyülekezetnek, de a második világháború derékbetöri életét. A két világháború között lelkésze Sikó Gergely, akit 1925-ben neveztek ki lévita lelkésznek, de kinevezése a második világháborút követő agrárreform kisajátításai miatt nehézségekbe ütközött. Megfogyatkozott lélekszámmal a második világháború után a csak lévita lelkésszel és kevés téglagyári hívővel maradt Marosszentimre küzdelmeit Sikó Gergely élte végig. A lelkész nehezen, de harcolt az államosítási kísérletek ellen, amelyeknek célja a marosszentimrei Egyház gazdasági ellehetetlenítése volt, ahogy ez a Polgármesteri Hivatal leiratából kitűnt: „Mivel a Marosszentimrei templom a Fehér megyei járásban hívek nélkül maradt és belsősége van a település központjában, és elhagyták, a dolgozó emberek kéréseinek szeretnénk eleget tenni, akik házhelyeket kérnek. Engedélyezzék kérem, hogy ezeket a területeket a munkásosztálynak osszuk ki.” Erre Sikó Gergely marosszentimrei lelkipásztor 33/1954 szept. 4-én Emlékirattal válaszol, amelyben leírta a parókia háború alatti lelakását, tönkretételét, elfoglalását, majd a templom szisztematikus rongálását- végül is azt a folyamatot amelyben Marosszentimre vagyontalan lett.
1957-ben az esperesi vizitáció ezt látta: „a magas dombon álló templom mellett vártuk, elhagyottan, árván hirdeti, hogy valamikor élet volt még itt. Ma a még elég épen álló szép és nagy papilakás, ami a templomtól néhány száz lépésre van, mint a helyi néptanács milicia és más hivatal székhelye, ki van véve a kezünkből. Lelkésze Vajasdon lakik, mivel nem adtak neki a lakásban helyet a hivatalok, miután a lakást igénybe vevő katonai alakulatok kivonultak belőle […] szomorúan tapasztaltuk, hogy ez a magára álló templom mennyire ki van téve a durva kezeknek, nincsen egyetlen ép ablaka […] ajtaját többször feltörték, csak a kövek állják és bírják még az emberi brutalitást. Adná Isten, hogy jöjjön el az az idő, amikor a durva erőszak nem rongálja azt a kincsünket […] ” 1963-ban Marosszentimre végleg elvesztette külön lelkésztartási lehetőségét: „A megüresedett Marosilye és Marosszentimre, mint filiák állnak fenn, nem lévén mód arra, hogy rendes egyházközség jellegüket megtartsák, és lelkészt kérjenek.” Gyulafehérvár szórványa lett.
Szórványtemploma önmeghatározó szimbólumként nehezen ismerhető fel a helyi közösség történelmi emlékezetében. Hunyadi János története így fonódott össze tudatunkban a gáldi Kemény Simonnal; a kenyérmezei csata győztese, Báthory István vajda története pedig Kinizsi Pállal. Szentimre, és ennek református temploma így máig Hunyadi János emlékét őrzi. Mivel hívek ma már nincsenek a templom körül, csak a művészettörténeti értéke élteti az öreg falakat. Marosszentimre temploma tehát az a történelmi emlékhely, amely egyszerre művészettörténeti, kultikus és történelmi szórványszimbólum jellegű. Magyar köztudatunkban, Hunyadi János nyomán, Marosszentimre a XIX. században romantikus szerepet nyert. Nem véletlen az sem, hogy Marosszentimre temploma, a Maros, a szórványmagyarság, a reformátusság, a zsoltár, a pusztulás, és orgonavirág ugyanígy szimbolikus értéket nyert Áprily Lajos és Jékely Zoltán költészetében is. Emiatt természetesnek tűnik, hogy azok a kirándulócsoportok, amelyek koszorút helyeznek Hunyadi János gyulafehérvári sírjára, kevés kivétellel Marosszentimre templomát is meglátogatják.
A marosszentimrei templom, mint történelmi emlékhely egészen fontos szerepet töltött be a Református Egyház életében. A szórványmagyarságot, vagy a szórványosodni hajlamos magyarságot, és az azzal dacoló templomot szimbolikusan jelképpé alakította. Olyan jelképpé, amelyet az őt megvédő műemlékjelleg csakis nemesebbé tehet. Ezt a jelképes szerepet, és már nem csak a gyülekezeti-kultikus érdeket szolgálta a jelenkori műemlékvédelem. Ez a szerep már túltekint az etnikai kliséken, a történelmi elmélet és a mindennapi gyakorlat közötti különbségeken. Marosszentimre templomának létezése és megmaradása ma mindenkinek kihívás.
1761-ben a települést 66 görögkeleti és két görög katolikus család lakta. Református egyháza 1766-ban, Gáldtő és Koslárd leányegyházakkal 37 férfit és 39 asszonyt számlált. 1850-ben 429 lakosából 390 volt román és 21 magyar nemzetiségű; 395 görög katolikus, 21 református és 13 zsidó vallású. 2002-ben 1223 lakosából 1180 volt román, 24 magyar és 18 cigány nemzetiségű; 1133 ortodox, 30 görög katolikus, 18 pünkösdista, 14 római katolikus és 10 református vallású.
A marosszentimrei templomot az Ágoston Sándor Alapítvány és a Bod Péter Alapítvány önkéntesei tették rendbe 2006-2007 között. Templomáról szól Jékely Zoltán egyik leghíresebb verse, az 1937-ben írt: A marosszentimrei templomban című költemény.